Sajtó megjelenések

…
- Miért pont a versmondást választotta? - Tereltem a szót Erdélyi György hivatására.
- Nem én választottam - felelte röviden. - Az ember általában nem választ.
- Hát akkor a pálya választja az embert?
- Azt hiszem.
…
- Mi vonzotta a versmondásban? - faggattam.
- Az úgynevezett "költői esteket" soha életemben nem szerettem. Azért nem érdemes küszködni, hogy néhány sznobnak, szépléleknek vagy kékharisnyának a kedvében járjak. Engem az Élet érdekel, így, nagy É-vel, annak az esszenciáját szeretném valami módon, valamilyen összefüggésében elmondani, azt, amit én is átéltem. Néha emlegetik, hogy tiszteletlenül bánok az irodalmi művel, húzni szoktam, vagy összekapcsolni részeket. Hogy egy "hagyományos" Babits-esttel álljak a közönség elé, az nem izgat különösképpen, pedig nagyon szeretem Babitsot. Akkor kezd el érdekelni a dolog, ha a szövegekben találok valamit, amiről úgy érzem, hogy fölfűzhető egy szálra. Így aztán már nem csak Babits szól többé, hanem több is, más is. Aztán az előadó estek mai formájával sem vagyok békében. Túlhaladottnak tartom, hogy valaki kiálljon a pódiumra és elkezdjen verseket mondani. A szavak nem mindig, nem mindenkinek ugyanazt jelentik. Hol van hát a biztosíték arra, hogy átélhetővé tudom tenni a költő és a saját gondolataimat, bármilyen művészi erővel is próbálkozom ezzel? Hogy a nézőtéren ülők majdnem pontosan ugyanazt érezzék, mint én. Lehet, hogy kevés csak elmondani a szöveget? Már régóta motoszkál bennem a gondolat, hogy meg kellene mozdítani a merev előadó esteket, talán valami olyasmit csinálni, mint a színház, persze nem abban az értelemben, ahogy ezt nálunk értik, de színházat, vagy valami hasonlót…
…
- Világ életében színész akart lenni. Most előadó művészként tartják nyilván. Ezt a műfajt viszont a saját elképzelései szerint megváltoztatta. Akkor most csalódottnak, vagy elégedettnek érzi magát?
- Egyiknek sem. Sohasem igyekeztem beilleszkedni szokványos módon a magyar színházi társadalomba, egyrészt, mert nem volt rám szükség, másrészt, mert én is mást akartam…

Mátraházi Zsuzsa - Olvasó Nép - 1980.

…
- Az est második részében került sor Erdélyi György és Szabados György Bartók-műsorára. Erdélyit azelőtt is izgatta Bartók zenéje, tevékenysége, ez indította kutatásra, gyűjtésre, s az anyagok megtalálták tolmácsolójukat. Felépült a műsor: a kortárs költészetből válogatott, a nagy zeneszerzőről írt verseket Erdélyi, valamint különböző Bartók dokumentumokat adott elő. Remek partnere ehhez Szabados György, aki Bartók zenéjével és izgalmas improvizációival nem pusztán kísérőzenét nyújt, hanem valamiféle summázást, továbblépést is.

- Erdély György közel tizenöt éve "mondja a magáét", nincs körülötte hangos hírverés, csak teszi amit fontosnak tart, küzdelmét még a legreménytelenebb helyzetben sem adta fel. A művész felelőssége, a nemzedékek és a kortárs művészet közötti szakadások kérdései izgatják. Ezekről nem csak előadó estjein, de írásaiban is vall. Szép orgánuma, tiszta magyar beszéde, szuggesztív előadása, melyből fegyelem, keménység, erő,ugyanakkor nagyfokú alázat érződik, megmozdítja szunnyadó lelkiismeretünket.

Zika Klára - Magyar Nemzet - 1983.

…
A művész a kiszolgáltatottság, a magány, a halál verseit sorjázta Rónay György műveiből. Szinte eszköztelenül ejtette elénk a szavakat, s hogy előadásmódja mennyi szakmai biztonsággal van felvértezve, azt igazán csak a versek újraolvastakor értettem meg. Akkor, a Zenetudományi Intézet Kodály-termében úgy tűnt: ezeket a verseket csak így lehet elmondani. Ám az érzelmek milliárdjait kell állandó készenlétben tartani, s finom idegbillentyűkkel eljátszani ahhoz, hogy a költő megénekelte mondandó hitelesen hangozzék el. Úgy látszik Erdélyi Györgynek minden porcikája kész e játékra.
…
Rónay György, a költő, regényíró, irodalomtörténész, kritikus és műfordító 1978 - ban a lélek kertészeként hagyta itt ez árnyékvilágot, de munkáját van ki folytassa. Például Erdélyi György, aki tekintete, s beszéde tisztaságát belső tartásával teszi hitelessé, s szinte észrevétlenül - akár a házatlan, kúttalan virágoskert sosem mutatkozó gondozója - szerez örömet szemnek, fülnek, léleknek, előadó estjein.

Jávor Ágnes - Film-Színház-Muzsika - 1985.

A Vers és Dal ez idei gazdag programjából is kiemelkedik a február 19-én megtartott irodalmi est a Zenetudományi Intézet Kodály termében, melyen Erdélyi György előadó művész és Rozsnyai Tibor csellóművész léptek fel.

A kert címet kapta a műsor - babitsi reminiszcenciákkal utalva a költői életmű keretére - amelynek szinte minden részletét képviselte egy-egy jellegzetes vers. Megtörtént a csoda, megelevenedett a kert gazdája: láttuk őt, s hallottuk hangját. Erdélyi kitűnő médiumnak bizonyult; annyit tett csupán, hogy a versek helyzeti energiáját szellemi energiává alakította, s úgy játszott hallgatóival, ahogyan az a halálosan komoly játék lélektanában megíratott. Percenként feladta önmagát, hogy Rónay költészet éljen. Kevés előadónkban van ennyi alázat!…

Rozsnyai Tibor Bach szólógordonkára írt műveiből játszott, többnyire sarabande-okat. Csendes tánctételeket, amelyek a bachi életműben úgy jelentkeznek, mint a mindenség-szertartás fáklyás kíséretei, melyektől megvilágosodik a Szentély. Optimista zene, amint Rónay György költészete is szeretet-derűt áraszt maga körül. Ember és végtelen talált egymásra ezen az esten.

Dékány Endre - Új Ember - 1985.

Vers és zene rokon-műfajai magasfeszültségű atmoszférát teremtettek ezen az estén. Erdélyi György igényessége és céltudatos válogató készsége már Rónay estjén is megigézte a hallgatóságot. Binder Károly zongorakísérete nem csak improvizációs bravúr volt, hanem rögtönzése interpretálta is Erdélyi György előadó művészetének, Pilinszky János életművét, gondolat- és indulatvilágát feltáró törekvését. Mindannyian átéreztük ezt, s azt is, amit Pilinszky így fogalmazott meg: "a művészet a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatására, korrekciójára, beteljesítésére tett kísérlet"…

A hiábavalóság ellen küzdő Költő, a kiválasztott Írnok, a szenvedéssel megjelölt Hírnök szerepében előttünk átlényegülő Művész kemény üzenetet közvetít, melynek sötét sugarakkal pásztázott, túlvilági jelenségét egyre súlyosabb csendben éltük át mindannyian. Vele együtt jártuk a pusztulás kozmikus köreit, asszociáltuk és befogadtuk nem evilági hangjait, melyek mégis, nagyon is reális következtetéseket sugallnak. Pilinszky világának olyan aspektusát vetítette elénk Erdélyi György, melyben a szegek, szálkák, kavicsok, ketrecek, trapézok és korlátok, a költő által oly gyakran használt képek és fogalmak dermesztő szorongását nem oldotta föl a feltámadás diadalérzete. Nem zúgtak föl szabadítón a "hamuszín egek", nem tört utat izzó fény a gyökerekig, nem zengett föl a világ, hanem a szavak lehullottak lelkünk mozdulatlan mélyeibe, világunk naptalan partjaira.

S ez a mélység megszólalt és kérdezett: mivel lépkedünk mi szembe? Hogyan válhatott lélegzetvételünk zihálássá, nászasztali lakománk lehulló maradékká, életünk hideg és szorongató aritmiák prédájává? És - "vesztőhely télen. Semmit sem tudunk". Ez lenne hát a végső táj, amelyhez közeledünk? Mennyi, mennyi kérdés, vívódás született e súlyos perspektíva felénk sugárzó víziójában, a hangok olykor világ fölöttivé preparált, misztikus értelmű üzenetében, a szavakban suttogó csörömpölő vagy kopogó dolgok szíveket feltáró üzenetében, egy nagyszerű est megrendítő hullámverésében.

Dékány Endre - Új Ember - 1986.